VI. Fejezet

A semmi vesz körül. Vakító , szikrázó üresség. Nem tudom mióta lehetek itt , teljesen elvesztettem az időérzékemet. Talán még az idő sem létezik ezen a helyen. Megpróbálok szárnyra kapni , de valamiért nem tudom őket előhívni a bőröm alól. Egy kicsit kétségbe esek. Kiabálni szeretnék , hogy hahó vagy valaki , de egy hang sem jön ki a torkomon. Ok ,beparáztam. Mielőtt eluralkodna rajtam a teljes pánik , hirtelen egy férfi terem előttem.

• Szia Azaziel – hallom meg a hangját közvetlenül a fejemben. - Csak gondold – szól rám , mikor nyitnám a számat.
• He-helló – sikerül belenyögnöm a fejébe.
• Rengeteg kérdésed lehet.

Bólintok , másra úgy sem nagyon futja. Tényleg rengeteg kérdésem van és egyszerűen azt sem tudom , hol kezdjem. Hogy hol vagyok , mi történt , hogy vajon meghaltam.

• Ki vagy ? - bököm ki végül.
• Azazel.
• Vicces , az apámat is így hívták – és akkor leesik , miért is volt olyan ismerős. Hosszú , fekete haja varkocsba fonva lóg a hátán. Fekete szemei olybá tűnnek , mintha az összes fényt elnyelnék. A gúnyos mosoly – ami a kapitányságon már-már védjegyemmé vált – ott bujkál szájzugában. Így elnézve a démont , aki nemzett , már tudom miért szeretett bele az anyám. Minden porcikája a férfias erőt sugározza , tele a parázsló – de akármikor lángra lobbanható – szenvedéllyel. Erős , mégis gyengéd – mondta mindig az anyám. - Belerokkant a halálodba – csak ennyit sikerül kinyögnöm , mielőtt az első könnycsepp legördül az arcomon.
• Tudom – nem mond mást. Vár. A kérdéseimre.
• Miért vagyok itt ? - adom meg neki , amit akar.
• Mert döntened kell. Tovább lépsz vagy maradsz , odaát.
• Hová léphetek tovább ?
• Anyádhoz – mutat fölfelé - , az angyalokhoz. Neked megadatott , hogy válassz. Lehetsz fent harcos , csatlakozhatsz az égi sereghez. Várhatod a következő összecsapást , ami megsúgom , hamarabb lesz , mint gondolnád. Vagy visszatérhetsz az emberek világába. Te döntesz.
• Jól van ? - kérdezem anyámról.
• Hiányzol neki.
• Nem mehetek – sóhajtom. - Meg kell találnom , aki megölte a barátomat. Anyu még egy kicsit kibírja nélkülem. Sajnálom.
• Semmi baj , kicsim. - lép közelebb hozzám. - Tudtuk , hogy ezt fogod választani. De fel kell készülnöd , mert nem sokára el fog szabadulni a pokol. Elkezdték keresni a kulcsot.
• Milyen kulcsot ? - kérdezem nyugtalanul.
• Ami a kilencedik bugyrot nyi...

Hirtelen eltűnik az apám és vakító fény homályosítja el a látásomat. Rángató érzés telepszik meg a mellkasomon.

• Apa , ne ! - sikítom , de már sehol nincs.

Kiabálás zaja üti meg füleimet. Tudom , hogy kiabálnak , mert bántja az érzékeimet , de nem értem a szavakat. Felpattannak a szemeim és meglátom , hogy emberek vesznek körül. Fehér , steril szobában fekszem , csövek lógnak ki belőlem.

• Pulzus 92 , vérnyomás 148/93 , normalizálódik. A bőre teljesen épp. Kisasszony tud válaszolni ? - világít a szemembe az egyik nővérke.
• Vegyék ki belőlem ezt a sok vacakot ! - csattanok fel. - Az égvilágon semmi bajom !
• Több , mint 10 percig volt halott , a teste 92 % - án harmadfokú égési sebek voltak , amikor behozták. Már , hogy lenne jól ?! - próbál meg visszanyomni a műtőasztalra a fellengzős hangvételéből ítélve az orvos. - Igazi csoda !
• Ki hozott be ? - kérdezem meg még mindig ülve.
• Névtelenül riasztották a segélyvonalat.
• Az emberit ? - teszem fel a nyilván való kérdést.
• Természetesen.
• Akkor tévedtek – vicsorítom ki a szemfogaimat. - Azaziel Roth nyomozó vagyok , másodgenerációs , harmadrendű démon. Nincs magukra szükségem ! - ezzel kitépek magamból minden csövet és műszert.

Lemászok az asztalról és úgy , ahogy vagyok – vagyis meztelenül – kirohanok a váróba. Nem érdekel az emberek tekintete , sem a szörnyülködő sopánkodásuk. Hatalmas lendülettel kirobbanok a kórház előtti mentő beállóba és párerőteljes szárnycsapással máris a levegőben vagyok a rendőrőrs felé rohanva.

•