2011. december 31., szombat

V. Fejezet

  • Helló ! - nyitom ki az ajtót Sybilnek. - de jó , hogy jössz , már azon gondolkoztam , magányomat tequilába fojtom.
  • Szia , nem csak te vagy egyedül – szalad át egy alig észrevehető fintor törékenynek tűnő arcán. Hosszú , szalmaszőke haját laza kontyba fogta , bánatos kék szemei elnéznek mellettem a bárszekrény felé. - Igyunk és beszéljük ki a férfiakat !
  • Gyere – karolom át kedvesen a vállamig érő nőt. - Elméletileg holnap szabadnapos vagyok , addig dorbézolhatunk , ameddig kedved tartja.



Tudom , hogy még mindig szereti Nedet. Azt is tudom , hogy azért hagyta el , mert adni akart neki egy esélyt , hogy ne egy maga fajta véges életű mellett kelljen lennie. Annyira szereti azt a bolondot , hogy lemondott a saját boldogságáról az övéért. Pedig mind a ketten szenvednek és Ned még az okokat sem tudja. Hja , nehéz is a szerelem ! Még jó , hogy nekem nem kell ilyenekkel foglalkoznom. Soha a büdös életben nem leszek szerelmes , ezt megfogadtam már évekkel ezelőtt.
  • Mit önthetek ? - állok be a pult mögé.
  • Mid van ? Nincs véletlenül valami démonid ? - céloz a vérünkkel tuningolt , ezért jóval ütősebb piákra.
  • Mindig van – mosolygok rá. - Miben kéred ? - sebzem meg egyik szemfogammal a mutatóujjamat.
  • Tequila nekem is megfelel.



Óvatosan egy cseppet a feles pohár aljára csöppentek. Az ő 45 kilós súlyához két ilyen tequila tökéletesen elég lesz , ahhoz hogy Nedet teljesen elfelejtse. Magamnak belepréselek 5-6 cseppet. Közben a távkapccsal beindítom a holotévét és valamelyik zenecsatornára állítom be.
  • Fenékig ! - nyújtom át neki a sajátját. - Harag , ha marad !
  • Bene te ! - köszönt apám nyelvén.
  • - I quoque - viszonzom . - Gyerünk táncolni ! - ragadom magammal. Ezek az esték már – már szertartássá váltak számunkra az elmúlt hat hónapban. A doki áll a legközelebb a barátnő fogalmához. Egyszer , talán , majd ha megtanulok bízni , akkor elmondom neki ki vagyok. - Riszáld !
Lerúgja a cipőjét és egymás kezét fogva rázzuk a reggaeton őrjítő ritmusára. Próbálunk együtt énekelni az énekesekkel , de csak valami szánalmas halandzsa lesz belőle. Dőlünk a röhögéstől és a padlón landolunk. Egymást ölelve ringatózunk a padlószőnyegen.
  • Köszönöm ezeket az estéket – morzsol el egy könnycseppet a szeme sarkából.
  • Nem csak neked van szükséged rájuk. Én is …
A videofon pittyegése szakít félbe.
  • Ó , a francba ! - nyafogom. - Nem akarok dolgozni ! Roth – szólok bele a hangulatrontó masinába.
  • Ott van a doki ? - kérdezi Belle suttogva.
  • Igen – halkítom le én is akaratlanul a hangom. - Baj van ?
  • Tedd be a fülest ! - parancsol rám szokatlanul keményen a diszpécser.
  • Mindjárt jövök – intek Sylnek mielőtt kilépek a teraszra. - Bent van , mondd ! - mondom , miután becsuktam a tolóajtót.
  • Baj van Az. A Hooper egyik szemetesében egy összetört holttestre találtak a ghoulok. És csak azért nem ették meg , mert … - csuklik el a hangja – mert az egyikük azt mondja...azt mondja lehet , Ned az.
Érzem , hogy elönt a sötétség. Jéghideg kúszik fel a vádlimon át a hátamon a tarkómra elborítva a látásomat. Perzselő , égető fagy öleli körbe alig – alig dobbanó szívemet. „ Ne ! Istenem , ne ! „ - sikítanám , de nem tehetem , hisz Sybil semmit sem tudhat meg.
  • Megyek – súgom az immár zokogó Bellenek , - adj felszállásit !
  • Vedd elintézettnek.
Kiveszem a fülest és nyugalmat erőltetve magamra bemegyek.
  • El kell mennem , ne haragudj.
  • Meló ? - néz rám mosolyogva.
  • Sietek vissza – mondom rá sem nézve.
Kirohanok a teraszra , még futtomban kiengedve a szárnyaimat. Erőteljes szárnycsapásokkal megindulok a helyszín felé.

Add Istenem , hogy ne ő legyen. „ - könyörgök magamban. „ Ne vedd el tőlünk ! „
Már messziről meglátom a kivilágított utcarészt. Egy családi ház feljárójára dobva , mint egy rongybaba , ott hever a társam , a barátom. Felismerem az illatából . Az a rengeteg vér sem tudja elnyomni azt a rettenetes parfümöt , amit használ...használt.
Óvatosan , minél kisebb széllökésekkel kísérve , pár méterrel a testtől leszállok és visszahajtom a szárnyaimat. Habozok még , mielőtt elindulok. Nem merek odamenni , nem merem azonosítani. Nem akarom azonosítani , nem akarom véglegessé tenni a halálát.
  • Roth nyomozó – szól rám a helyszínt biztosító rendőr. - Ezeket találtuk a zsebében – nyújt felém egy közepes bűnjeles zacskót.
  • Köszönöm – veszem át tőle. - Ismertetné a helyzetet , kérem ?
  • Kb. negyedórája érkezett a hívás Lewinsky nyomozó egyik informátorától , miszerint a nyomozó itt fekszik összetörve és nem lélegzik. Azonnal kijöttünk a helyszínre. Nem nyúltunk semmihez , csak a zsebeit néztük át , azonosítás végett. Önt vártuk.
  • Köszönöm – ismétlem bután és megindulok Ned felé.
Szörnyű látványt nyújt , de – legalább – első pillantásra mindene a helyén van. Sötét kék farmerját foltokban átáztatta a vére , mindkét lábszárcsontja átszúrta a bőrét , bal lábfeje 180 fokos fordulatban fekszik. Bal keze a teste alá csavarodva , jobb karját csak egy bőrcafat tartja a helyén. Állkapcsa teljesen eldeformálódott , orra több helyen eltört. Alaposan megverhették. Gumikesztyűt húzok. Üveges , semmibe meredő tekintete elől menekülve lehajtom szemhéjait. Leguggolok mellé , pár milliméternyire testétől kiengedem az eszenciámat , ami – tükrözve a lelkemben dúló háborút - dühös fúriaként szaladja körbe. A felsőteste bal oldalán sejtelmes csillogást veszek észre. Lenyúlok és széthúzom véráztatta ingét és belebámulok az üresen tátongó mellkasába. Ekkor elpattan bennem valami és a perzselő jégvihar , ami bennem dúl , álló helyzetbe ránt és ívben megfeszíti hátamat.
Nem bírom visszatartani ! „ - sikítom némán.
  • Nem bírom sokáig tartani ! - kiáltom a járőröknek és a helyszínelőknek. - Menjenek minél messzebbre és vigyék a nyomozót is !
A mentősök gyorsan felpakolják egy hordágyra és a halottas kocsi mellett elrohanva tolják tovább , messze tőlem. Ők sejtenek valamit abból mi történik velem , mert a sebességükből ítélve nem emberek , de a járőr értetlenül néz rám.
Menekülj ! „ - tátogom neki , de már tudom , hogy késő. Ha most elindulna se jutna elég távol , érzem végig folyni bőrömön az erőt , ami kitörni készül belőlem. Nyers , zabolázatlan. Még csak egyszer találkoztam vele , anyám halálakor. De mindent elpusztított körülöttem. Felperzselt élőt , élettelent , embert és nem emberit.
Összezárom , majd kinyitom szemeimet és a halálra ítélt rendőr pupilláiban meglátom önmagam. 
Hollófekete hajam helyett hófehéren világító hajtömeg szálldos a fejem körül. Feneketlen fekete szemeim helyett is csak fehéren ragyogó , túlvilági szemeket látok. Fehéren , világoskékeken izzó lángnyelvek nyaldossák bőrömet. Felismerem a halandó tekintetében mikor tudatosul benne , hogy most meg fog halni.
Sajnálom. „ - súgom neki , majd mindent elnyel körülöttem a lelkemet perzselő tűz.
                          
                             Sikerekben Gazdag , Békés , 
               Boldog Új Évet Kívánok Mindenkinek !


Gyerekek , apa alszanak. Kiterült mindenki. Úgy döntöttem felbontom a pezsgőt és itt ülve elkezdtem szopogatni. Még van egy kisebb rakéta telepem - a többit ( gyerekek nagy örömére ) már ellőttük - és éjfélkor kimegyek vele "játszani". A szomszédok nagy örömére . He-he ... 

 Ha minden igaz , ma vagy holnap este a friss is fel fog kerülni - attól függően , mennyire fog ízleni a pezsgő.

 

2011. december 28., szerda

IV. Fejezet

  • Mid van doki ? - nyitok be Sybil kicsinyke birodalmába. Nyugalomra int és tovább folytatja a diktálást. Közelebb lépek a valaha-volt ember megmaradt roncsához. Üveges tekintetére meredek. Valami furcsa történik a pupilláival , de mire rájönnék mi is a helyzet , addigra már késő , teljesen magával ragad az örvény és már ugrok is.
Drága jó anyukám ajándéka ez. Ő „halálugrásnak” hívta. Ha koncentrált egy halott mellett , akkor beleugorhatott a halála előtti 18 percre. Ő szabályozta , nekem teljesen véletlenül működik. És nagyon – nagyon utálom. Hiába vagyok csak egy csöppnyi kis tudatocska az áldozat agyának legeldugottabb szegletében és hiába nem látok semmit , de hallani hallok. Viszont , ami engem a legfőképpen szokott aggasztani , hogy érzem is velük azt a 18 percet.
Most is ott vagyok , lebegek Jeremy tudatában , egy – egy emléke nekem ütközik. Vele örülök , mikor a felesége igent mondott. Vele zokogok a nő temetésén. Érzem , ahogy az én szívem is megszakad , holott még sosem szerettem senkit. Iszonyatos fájdalom ránt ki a férfi gondolatai közül.
Úristen! Ezek most tépték ki az egyik lábát! „Teljesen maga alá teper a fájdalom , hisz most én is emberként érzem azt. Hallom , ahogy Jeremy egyre halkuló hangon kérdezgeti :
  • Miért ? Mit ártottam én maguknak ?
Mikor tőből szakítják le a bal kezét és az én sikolyom összemosódik az övével érzem , hogy végre elájul szegény.
  • Nem a te hibád – suttogja egy hang a fülünkbe. - Csak a szívedre van szükségünk. A meggyötört szívedre. Fel kell ho...
  • Befejezted ? - hallok meg egy újabb hangot. - Sokáig szórakozol még ?
  • De azt mondtad én is ehetek . Azt ígérted megkóstolhatom , miután meggyötörtem.
Szinte hallom , ahogy a kicsorduló nyála a csempére cseppen. De a következőre még én sem vagyok felkészülve. Eloldják a köteleinket csak , hogy hasra fordítsanak és úgy kötözzenek vissza valami fém asztalszerűséghez.
  • Igyekezz ! - hallom a második sürgetését. Semmi érzelem nem hallatszik ki a hangjából. - 5 percet kapsz. Végzel ?
  • Óóó , igen – feleli az első remegő , el – elfúló hangon.
Lépcső nyikorgást , majd ajtó csapódást hallok. Cipzár lecsusszanó súrlódására leszek figyelmes. Lihegés. Hörgés. Próbálom a tudatomat Jeremy valamelyik kellemes emlékébe elszállásolni a hátra lévő pár percre , mert már tudom mi következik. De nincs semmi. Jeremy haldoklik , a tudata lassan kezd halványodni , emlékről emlékre , a legrégibbel kezdve. Már nincs semmi csak , csak fájdalom és kín. Az a valami felmászik a hátunkra , letépi rólunk a megmaradt ruhánkat. Érzem , ahogy megnyalja az összes friss sebet és csonkokat. Miközben a bal vállunkat rágcsálja , letép egy darabot a jobb karunkból is. A saját kezünkkel simít végig a meztelen hátunkon miközben kiharapja az alsó állkapcsunkat. Még távolról hallom , ahogy rágcsálja , de már érzem , hogy nincs sok hátra , még pár másodperc és vége , megszabadulunk e földi pokoltól. Hatalmas mancsaival szétfeszíti a farpofánkat és egy óriási lökéssel belénk hatol.
A saját sikolyomra térek magamhoz. A boncteremben fekszem , hál'istennek nem az egyik tepsin. Sybil pihenőjében riadok fel. Izzadság gyöngyözik a homlokomon , a verejték átáztatta vékonyka felsőmet. Végig nézek magamon , megtapogatom mind két kezem , a lábaimat. Végig simítok arcomon. Nem én voltam. Nem velem történt. Nem én voltam. Ezt mantrázom magamban , míg csak Sybil és Ned be nem lép hozzám. Sápadt arcukon látom , hogy végig aszisztálták a 18 percen sikításomat és a haláltusánkat.
  • Jól vagy? - kérdezi a kedves doki. Arcán egy könnycsepp gördül lefelé. - Annyira aggódtam. Azt hittem haldokolsz. Míg Ned el nem magyarázta...
  • Meghaltam Syd. Meghaltunk Jeremyvel. De még előtte kitépték a lábunkat , leszakították a karjainkat , megették az állkapcsunkat és megerőszakoltak. Ezután haltunk meg. A többi már post mortem. Én azt sem tudom – rázom meg a fejem – eddig , hogy bírta szerencsétlen egyáltalán.
  • Az ! - rázza meg Ned a vállamat. - Fejezd be ! Nem te voltál !
  • De igen Ned , abban a 18 percben én is. És csak a szíve kellett nekik.
  • Nekik ? Többen voltak ? - csap le egyből Ned , mint egy vérbeli nyomozó. - Most sem láttál semmit?
  • Most sem ? - ível magasba Sybil hisztériával terhes hangja. - Gyakran történik veled ilyesmi.
  • Nem – rázom meg a fejem. - Egész életemben háromszor történt meg. Kétszer az elmúlt három évben. Viszont az előző semmi volt ehhez képest.
  • Az elkövetőkről tudsz valamit mondani ?
  • Az egyik biztos , hogy valami pokolfajzat lehetett , mert evett belőlünk , csócsált minket. Viszont valami perverz félének kell lennie , mert megdugott miközben az állkapcsunkat rágcsálta és a jobb alkarunk letépett csonkját szopogatta. A másik hozzánk sem ért. Csak sürgette a perverzet. Ja , és a pervi a fülünkbe suttogta , hogy nem a mi hibánk , csak a szívünkre van szükségük valami miatt. Nem tudta befejezni , mert akkor jött le a főnök féle.
  • Szóval – kezdte el ütögetni mutatóujjával a homlokát Ned – kifejezetten a az ő szíve kellett vagy bárki szíve megtette volna ?
  • A meggyötört szívére – mondom ki szinte alig hallhatóan.
  • Micsoda ? - néznek rám egyszerre.
  • Kifejezetten egy meggyötört szívre volt szükségük. Egy – két napja halt meg a felesége. Megszakadt a szíve. Éreztem. Emiatt kellett nekik.
  • Megszakadt szív , megszakadt szív – gondolkodik a társam hangosan. - Mintha olvastam volna egy rituáléról , amihez kifejezetten ez kell. Ó , a kénköves pokol hetvenhetedik bugyrára , hol is olvastam ?!
  • Gyerünk vissza az asztalunkhoz és nézzünk utána – javaslom. - Doki te végeztél mielőtt én összeestem ?
  • Persze. Tessék itt a jelentésem – nyújt át egy elég vékonyka aktát.
  • Kössz Syl – veszem át tőle. - Este ?
  • Persze , 8 – ra ott leszek. Sziasztok.

III. Fejezet

Mire az őrsre érünk , már Sybil üzenete vár az asztalon. Ügyes volt , a monitorra ragasztotta , hisz az asztalomon uralkodó káosz miatt nem minden üzenetet olvasok el időben. Rendet kéne raknom , de öt perc múlva úgy is ugyan olyan rendetlenség lenne.
Mivel Ned az ebédjét rendeli meg telefonon , csak intek neki és az orra alá dugom a papírfecnit Sybil szabályos , aprólékos kézírásával , miszerint megkezdi a boncolást , ahogy a test az asztalára kerül.
  • Majd gyere utánam – súgom neki.
  • Ok – tátog vissza.



Ahhoz , hogy a boncteremhez érjek végig kell mennem az emberi őrsön is. A majd 600 év alatt , mióta Leonardo da Vinci egy szerencsétlen kísérlete miatt kinyílt az átjáró a természetfölötti és e világ között , nem éppen volt mindig zökkenő mentes a közös élet. Először is a fajtám leigázta az embereket , rabszolgának , szórakozásnak vagy tápláléknak tartva őket. Miután az arkok alászálltak és megkezdődött a százéves háború , még rosszabb lett. Több millió ember elpusztult , még végre megállapodás született . Az arkok abban az esetben soha többet nem jönnek vissza , ha egy természetfölöttiekből és emberekből álló közös kormány lesz uralmon. Ez körülbelül 200 éve működik , kisebb összecsapásoktól és a szokásos emberi ill. természetfeletti gyilkosságoktól eltekintve.
Anyám és apám a háború alatt szeretett egymásba . Kétszáz évig sikeresen bujkáltak mindkét fél elől. Amikor megszülettem elszabadult az erőm és megtudták hol vagyunk. Apám – Azazel – a pokol harmadik hercege több száz természetfelettit győzött le mire legyűrték. De addigra már teljesítette a feladatát. Nekünk , anyámmal sikerült túlélnünk és elszöknünk. 20 évig nem akadtak a nyomunkra.
Nem voltam otthon mikor anyámért jöttek. Elgyengült , valamilyen szinten belerokkant apám halálába. Ő utána kutatott , hátha túlélte és ehhez az erejét használta. Elkapták. Mire hazaértem már alig lélegzett.
Senki nem tudja ki az anyám. Csak egy emberi nő volt , apám valamelyik szajhája . Mindig ezt mondom. Apámat nem tudom letagadni. A magasabb rendű démonok bőrén jelen van a származását tartalmazó minta. Az enyém nem teljes. Csak apám és én vagyunk a mintában. De még ezeket is próbáltam elfedni valahogy , ezért a vádlimtól a vállamig és elől a melleimig egy hatalmas tetoválás van rajtam.



  • Hé , te korcs ! - zökkent ki a gondolataimból egy emberi nyomozó. - Mész enni ? - mutat a hullaház irányába.
Társaival jót nevetnek a viccen. Kopasz , kerek fejéről apró cseppekben gyöngyözik az izzadság. Nyakkendőjét meglazítva hordja lelógó tokája alatt. Mellkasán és a hóna alatt sárgás foltok virítanak , az amúgy is gusztustalan ingen. Derékszíja szorosan meghúzva , kötözött sonka benyomását keltve bennem feszül hatalmas hasán. Apró bogár szemeit rám függeszti , talán azt várja , hogy tovább sétáljak. Rossz pillanatomban kapott el. Ajkaimat széles vigyorra húzom , hogy mindegyikük jól láthassa frissen előbújó szemfogaimat. Szemeim feketén felizzanak miközben szabadon engedem az eszenciámat és hagyom , hogy bőrük alá furakodjon. Tágra nyílt szemükben rémület ül.
  • Az az egy szerencséje nyomozó , hogy az orvosom szerint tartózkodnom kell a zsíros ételektől.
Válaszukat meg sem várva tovább sétálok. Még hallom sikolyaikat mielőtt belépek a boncterem hűvös nyugalmába.

II. Fejezet

  • Hé , Ned ! Hoztam nasit – dobom az íróasztalára a vákuum csomagolásban nedvedző májat. - A pénteki dupla csokis fánkokért kapod.
  • Ó , Azi , egy istennő vagy – sóhajt fel , s szinte már látom is a szája sarkából elinduló nyálpatakocskát. Apró , hegyes , koboldokéra emlékeztető füleit megrebegteti , ami nála a teljes odaadás jele. Rovarszerű nyelvét beledugja a zacskóba és elkezdi szürcsölni az ellátmányt. Ahogy ürül a tasak tartalma , úgy tűnnek el lila íriszű szemei alól a fekete karikák. A reggelivel végezve beletúr tüsi , fekete hajába , megnyalja rózsaszín ajkait és rám tekint függőleges pupilláival. - Megmentetted a seggemet ezzel. Így ma már nem kell lemennem Sybil birodalmába.

Sybil a kórbonctanon dolgozik , ő a vezető halottkémünk. Ember és 6 hónapig Neddel járt. 2 hete szakítottak és azóta elég puskaporos a levegő közöttük. Ned , ha teheti kerüli. Csak meló miatt megy le hozzá , pedig eddig ha megsebesült vagy csak szimplán éhes lett , leszaladt és kért Sybiltől valamit. Azóta viszont én is két tűz közé szorultam , hisz mind a kettőjüket kedvelem.
  • Nincs mit Ned – legyintek és leülök az asztalomhoz jelentést gépelni. Már majd nem befejezem , mikor meghalljuk a riasztást.
  • 187 – es a Church és a Leonard kereszteződésnél. Eat'n Drink. Roth és Lewinsky nyomozók a helyszínre. N.E.



Vagyis Nem Emberi. Szedelőzködünk Neddel , lebaktatunk a garázsba a szolgálati kocsinkhoz és szokásunkhoz híven összeveszünk azon , hogy ki vezessen. Kő , papír , ollóval eldöntjük , hogy ő .
A helyszín már biztosítva van mire kiérünk , a bámészkodók és a zsurnaliszták elkülönítve. Észreveszem a sikátorban guggoló Sybilt.
  • Üdv , Doki . Mink van ?
  • Szia Az – köszönt. - Lewinsky nyomozó – bólint hűvösen Ned felé. - Ez minden , ami maradt szerencsétlenből – mutat a félig megevett férfi torzó felé.
  • Ő ember ? - teszem fel az egyik lényeges kérdést.
  • Igen.
  • Meg tudod mondani , mióta halott ?
  • 5-8 órája , de boncolás után biztosabbat is mondhatok.
  • Rendben. Ned – fordulok a kolléga felé – kérdezd ki a bámészkodókat és a környéken lakókat , én addig szétnézek itt.



Bólint és tovább áll. Visszafordulok a valaha volt férfi maradványaihoz és lehajolok hozzá. Fél arcában a haláltól fakó szemek merednek rám , mintha csak engem vádolnának , amiért ezt történt tulajdonosukkal. Az állkapcsa teljesen hiányzik. A torkából is kiharaptak egy jókora darabot. A bal keze vállból , a jobb csuklóból lett kitépve. Mellkasát felhasították. A seb széleiből ítélve felvágták valami éles szerszámmal , majd kézzel ( manccsal ? ) kitágították annyira , hogy a szívhez hozzáférhessenek. A lábak teljesen eltűntek , viszont a genitáliákat érintetlenül hagyták. Legalább a genellákat kizárhatom. Ők csak azt ették volna le szegény fickóról.
  • Tudunk a személyazonosságáról valamit ? - kérdezem a mellettem álló járőrt.
  • Igen asszonyom – veszi elő a noteszét. - Jeremy Haynes , 32 éves kaukázusi férfi , egy élelmiszerüzleti vállalkozás van bejegyezve a nevére. Házas...vagyis csak volt tegnapig. A feleségét lelőtték egy rosszul sikerült rablás közben. A saját boltjukban. A címe : White 356 , 4/10-es lakás.
  • Köszönöm , Lower járőr – lesem le a nevét az egyenruhájáról.
A holttest mellé guggolok és csukott szemmel koncentrálok , asztrális nyomok után kutatva. Nem tart sokáig még az elmúlás szaga alatt megérzem a rothadásét is. Szabadon engedem az eszenciámat , hagyom , hogy letapogasson mindent. Végig simítok vele szegény emberen. Az egyik bordába ágyazva megérzek valamit , lényem fénye megcsillan a felszínén. Újra magamba zárom a lelkemet , s óvatosan a mutató- és a hüvelykujjam segítségével kicsippentem azt a valamit a csontból. Egy bőrdarab. De furcsa , zöldes. Talán kígyó , de alapos vizsgálat nélkül nem lehetek benne biztos. Elteszem egy bizonyítékos tasakba. Intek , hogy vihetik a testet.
  • Találtál valamit ? - érkezik vissza Ned.
  • Csak ezt – lóbálom meg előtte a műanyag zacskót.
  • Mi a franc ez ? - hajol közelebb hozzá hunyorogva.
  • Passz – nem mondom el a sejtésem , majd kiderítik a technikusok. - Te , találtál valamit?
  • Nada , szivi. Senki sem látott semmit. Pedig kikérdeztem az embereken kívül egy tisztánlátót , egy pokoljárót , 3 ghoult és 2 kis szintű démont. Nem hallottak és nem láttak semmit.
  • Végeztek ? - kiáltom oda a helyszínelő szimatoknak. A két pokolkutya bólint és elkapják a feléjük hajított zacskómat. - A testben találtam - fordulok vissza Ned felé – és tuti , hogy nem emberi , mert az esszenciám reagált rá.
  • Ti felsőbbrendű démonok és az esszenciátok … - vigyorog.
  • Kussolj Ned – vigyorgok vissza. - Nem tehetek róla , hogy ti szipolyok csak szürcsölni tudtok.
  • Na , gyere – teszi a vállamra a kezét,- visszafelé te vezethetsz.

I. fejezet

 - Ne , ne , ne ! - szajkózom szinte már kétségbe esetten , miközben kirohanok a konyhába. De elkések...vagy is nem , pont jókor érkezem meg ahhoz , hogy a képembe robbanjon a kávéfőző. Persze , hogy megint elfelejtettem belerakni a szűrőt !
 - Csak tudnám miért szórakozom veled te nyavalyás ? - vezetem le szerencsétlen kotyogós romjain a feszültséget. Habár , tényleg lecserélhetném már. Az összes ismerősöm , aki járt már nálam , megkérdezte legalább egyszer , hogy miért ezt az ósdi cuccot használom. Lehet , hogy rengeteg hibája van a kis vacaknak , de isteni finom és - ami a leglényegesebb - bivalyerős kávét csinál. El sem tudnám képzelni a reggelemet kávé és cigi nélkül.
 Bosszúsan kezdem eltakarítani a romokat és közben a szekrényből kiveszem a tartalék kávéfőzőt. Bekészítem a vizet , az őrölt kávét , s odateszem a tűzhely megfelelő részére , gondosan ügyelve , hogy a szűrő ezúttal ne maradjon ki.
 Gyorsan - ismételten - lezuhanyzom , s mire felöltözöm , már ülhetek is ki az erkélyre a reggeli szertartáshoz. Magam alá húzom a lábaimat és letekintek tizennégy emelet mélységébe. Emberek és különféle kreatúrák rohangálnak , kerülgetik egymást. Mindenki munkába igyekszik.
Neszezésre kapom fel a fejem. Ott áll előttem...bakker nem jut eszembe a neve.
- Ne haragudj ,de hogy is hívnak ? - kérdezem meg egy angyali mosoly kíséretében.
- Belial - mondja olyan hangsúllyal , mint ha tudnom kéne ki ő.
- Oké szépfiú - lombozom le gyorsan , - biztos jó voltál , sajna nem emlékszem. Viszont ezek szerint az évfordulós alkoholizálásom tökéletesre sikerült.
- De... - kezdené el , de rácsittegek.
- Csukd be magad után az ajtót , még kirabolnak a végén - és egy királynői kézmozdulattal útjára bocsájtom.
Szépfiúk. Óvva intett volna tőlük az anyám. Egy - egy képkocka bevillan a tegnap estéről. Meló után a Dock´s - ba látogattam el , a szokásos évi önsajnálatra. Végtére is apám halálának 26. évfordulója volt. Meg a 26. születésnapom. Pazar párosítás. Anyám egészen a haláláig szeretett , de mindig emlékeztetett az apám halálára , hogy azért áldozta fel magát , hogy én a világra jöhessek. Ezek után mindenkinek a szabad képzeletére bízom , a születésnapi party - jaim hangulatát. Amúgy is csak anya és én vettünk részt rajta. Soha sem volt senki ,akiben annyira megbíztunk volna , hogy elhívjuk magunkhoz. Még a végén felfedezték volna a létezésünket.           
Az a világ , amibe én születtem , üldözne , kiirtana , ha tudna a létezésemről. Anyámat megölték , mert egy gyenge pillanatában lelepleződött. Azonnal kivégezték.
Mielőtt még teljesen elmerülhetnék az önsajnálat mételyében a videofon pittyegő hangja felállásra kényszerít. Unott mozdulattal a kávém maradékába hajítom a csikket és belehallózok a készülékbe.
- Szia szivi ! - köszönt egy az én ábrázatomnál is elnyűttebb arc. - Felvegyelek? Egy saroknyira vagyok tőled.
- Kössz Ned - hárítom a kedvességét - , de a te autód lassú és büdös. Majd bent találkozunk.
Küldök egy puszit neki és kinyomom. Már lassan három éve vagyunk munkatársak és minden áldott reggel " egy saroknyira " van tőlem. Pedig legalább a fél város választja el kettőnk lakását. Amúgy rendes srác. Szipoly létére. Attól függetlenül , hogy halott emberek cseppfolyóssá bomlott belső szerveit eszi , semmi kivetnivalót nem találok benne. Nem egyszer mentette már meg az életemet egy – egy rázósabb nyomozás során.
Tényleg ! El is felejtettem . Gyilkossági nyomozó vagyok a New York – i rendőrség nem 100 % - ig emberekre specializálódott részlegén. Szóval , ha pokoljárók valamelyik fajához tartozol vagy esetleg csak távoli leszármazott vagy és elkövetsz egy gyilkosságot , akár hobbiból , akár ilegális étkezés szempontjából , nekem mindegy . Levadászlak és a fajtádnak megfelelő ketrecbe duglak. Ha nem vagy ilyen szerencsés , még meg is kóstollak. Ugyan is én sem vagyok ember. Azon kevesek egyike vagyok , akiknek a szülei egy démon herceg és – most jön a komplikáltabb rész – egy arkangyal. Hm , szóval nekem nem is szabadna léteznem.
Odalépek a falifon elé és bepötyögöm a központ számát.
  • 17 es körzet , miben segíthetek ? - szólal meg egy bársonyos , női hang , még mielőtt a képernyő elé lépnék. - Á ,Azaziel te vagy ! Mond szívem.
  • Ciao Belle – köszönök az öregedő diszpécser hipogriff – nak.Egész megszoktam már a fura kinézetét. - Egy felszállási és berepülési engedélyre lenne szükségem.
  • Hova szeretnél megérkezni demonita ? - kérdezi gyors billentyű ütögetés közben.
  • A központba , nincs kedvem dugóba keveredni megint a Highwayen.
  • Rendben. Elküldtem a mikrodra.
  • Kössz Belle, te vagy a legjobb. Ciao !
  • Ciao ma belle ! - kapcsolja szét a vonalat.



Ma is legalább 30 fok van – mint , ahogy az elmúlt 500 évben . A fehér keresztpántos trikóm semmiben sem zavarja a hollófekete szárnyaimat ,hogy előbújjanak a hátamon lévő tetovált mintából. Mielőtt teljesen kibontakoznának , gyorsan kilépek az erkélyre , hisz a 4 méteres fesztávolság nem igazán férne el a szobámban. Lassan nyújtóztatom ki őket , mint ha csak testem egyéb részeit nyújtanám egy hosszú , átaludt éjszaka után. A szárnyam teljes hosszán végig futó izmot tornáztatom , megfeszítem , elengedem , magam köré tekerem , mintha csak egy puha takaró lenne. Próbaképp suhintok vele egyet – napok óta nem használtam már - , s a tollak által keltett apró , kis széllökés úgy hasítja a levegőt , mint valami nemes penge az élő húst. Anya szerint édesapám szárnyait örököltem.
Megrázom a fejemet , mielőtt még elkezdeném megkönnyezni a soha – nem – ismert apámat. Hónaljtokba teszem a két TT 33 – omat ( Tokarev ) , késecske mind a két csizmám szárába és becsúsztatom a két szárnyam közötti helyre szíjazott tokjába a wakizashit.
  • Kezdjük a munkát ! - felkiáltással elrugaszkodok a terasz betonjáról és a kapitányság felé veszem az irányt.