IV. Fejezet

• Mid van doki ? - nyitok be Sybil kicsinyke birodalmába. Nyugalomra int és tovább folytatja a diktálást. Közelebb lépek a valaha-volt ember megmaradt roncsához. Üveges tekintetére meredek. Valami furcsa történik a pupilláival , de mire rájönnék mi is a helyzet , addigra már késő , teljesen magával ragad az örvény és már ugrok is.
  

Drága jó anyukám ajándéka ez. Ő „halálugrásnak” hívta. Ha koncentrált egy halott mellett , akkor beleugorhatott a halála előtti 18 percre. Ő szabályozta , nekem teljesen véletlenül működik. És nagyon – nagyon utálom. Hiába vagyok csak egy csöppnyi kis tudatocska az áldozat agyának legeldugottabb szegletében és hiába nem látok semmit , de hallani hallok. Viszont , ami engem a legfőképpen szokott aggasztani , hogy érzem is velük azt a 18 percet.
Most is ott vagyok , lebegek Jeremy tudatában , egy – egy emléke nekem ütközik. Vele örülök , mikor a felesége igent mondott. Vele zokogok a nő temetésén. Érzem , ahogy az én szívem is megszakad , holott még sosem szerettem senkit. Iszonyatos fájdalom ránt ki a férfi gondolatai közül.
„Úristen! Ezek most tépték ki az egyik lábát! „Teljesen maga alá teper a fájdalom , hisz most én is emberként érzem azt. Hallom , ahogy Jeremy egyre halkuló hangon kérdezgeti :

• Miért ? Mit ártottam én maguknak ?
  

Mikor tőből szakítják le a bal kezét és az én sikolyom összemosódik az övével érzem , hogy végre elájul szegény.

• Nem a te hibád – suttogja egy hang a fülünkbe. - Csak a szívedre van szükségünk. A meggyötört szívedre. Fel kell ho...
  
• Befejezted ? - hallok meg egy újabb hangot. - Sokáig szórakozol még ?
  
• De azt mondtad én is ehetek . Azt ígérted megkóstolhatom , miután meggyötörtem.
  

Szinte hallom , ahogy a kicsorduló nyála a csempére cseppen. De a következőre még én sem vagyok felkészülve. Eloldják a köteleinket csak , hogy hasra fordítsanak és úgy kötözzenek vissza valami fém asztalszerűséghez.

• Igyekezz ! - hallom a második sürgetését. Semmi érzelem nem hallatszik ki a hangjából. - 5 percet kapsz. Végzel ?
  
• Óóó , igen – feleli az első remegő , el – elfúló hangon.
  

Lépcső nyikorgást , majd ajtó csapódást hallok. Cipzár lecsusszanó súrlódására leszek figyelmes. Lihegés. Hörgés. Próbálom a tudatomat Jeremy valamelyik kellemes emlékébe elszállásolni a hátra lévő pár percre , mert már tudom mi következik. De nincs semmi. Jeremy haldoklik , a tudata lassan kezd halványodni , emlékről emlékre , a legrégibbel kezdve. Már nincs semmi csak , csak fájdalom és kín. Az a valami felmászik a hátunkra , letépi rólunk a megmaradt ruhánkat. Érzem , ahogy megnyalja az összes friss sebet és csonkokat. Miközben a bal vállunkat rágcsálja , letép egy darabot a jobb karunkból is. A saját kezünkkel simít végig a meztelen hátunkon miközben kiharapja az alsó állkapcsunkat. Még távolról hallom , ahogy rágcsálja , de már érzem , hogy nincs sok hátra , még pár másodperc és vége , megszabadulunk e földi pokoltól. Hatalmas mancsaival szétfeszíti a farpofánkat és egy óriási lökéssel belénk hatol.
A saját sikolyomra térek magamhoz. A boncteremben fekszem , hál'istennek nem az egyik tepsin. Sybil pihenőjében riadok fel. Izzadság gyöngyözik a homlokomon , a verejték átáztatta vékonyka felsőmet. Végig nézek magamon , megtapogatom mind két kezem , a lábaimat. Végig simítok arcomon. Nem én voltam. Nem velem történt. Nem én voltam. Ezt mantrázom magamban , míg csak Sybil és Ned be nem lép hozzám. Sápadt arcukon látom , hogy végig aszisztálták a 18 percen sikításomat és a haláltusánkat.

• Jól vagy? - kérdezi a kedves doki. Arcán egy könnycsepp gördül lefelé. - Annyira aggódtam. Azt hittem haldokolsz. Míg Ned el nem magyarázta...
  
• Meghaltam Syd. Meghaltunk Jeremyvel. De még előtte kitépték a lábunkat , leszakították a karjainkat , megették az állkapcsunkat és megerőszakoltak. Ezután haltunk meg. A többi már post mortem. Én azt sem tudom – rázom meg a fejem – eddig , hogy bírta szerencsétlen egyáltalán.
  
• Az ! - rázza meg Ned a vállamat. - Fejezd be ! Nem te voltál !
  
• De igen Ned , abban a 18 percben én is. És csak a szíve kellett nekik.
  
• Nekik ? Többen voltak ? - csap le egyből Ned , mint egy vérbeli nyomozó. - Most sem láttál semmit?
  
• Most sem ? - ível magasba Sybil hisztériával terhes hangja. - Gyakran történik veled ilyesmi.
  
• Nem – rázom meg a fejem. - Egész életemben háromszor történt meg. Kétszer az elmúlt három évben. Viszont az előző semmi volt ehhez képest.
  
• Az elkövetőkről tudsz valamit mondani ?
  
• Az egyik biztos , hogy valami pokolfajzat lehetett , mert evett belőlünk , csócsált minket. Viszont valami perverz félének kell lennie , mert megdugott miközben az állkapcsunkat rágcsálta és a jobb alkarunk letépett csonkját szopogatta. A másik hozzánk sem ért. Csak sürgette a perverzet. Ja , és a pervi a fülünkbe suttogta , hogy nem a mi hibánk , csak a szívünkre van szükségük valami miatt. Nem tudta befejezni , mert akkor jött le a főnök féle.
  
• Szóval – kezdte el ütögetni mutatóujjával a homlokát Ned – kifejezetten a az ő szíve kellett vagy bárki szíve megtette volna ?
  
• A meggyötört szívére – mondom ki szinte alig hallhatóan.
  
• Micsoda ? - néznek rám egyszerre.
  
• Kifejezetten egy meggyötört szívre volt szükségük. Egy – két napja halt meg a felesége. Megszakadt a szíve. Éreztem. Emiatt kellett nekik.
  
• Megszakadt szív , megszakadt szív – gondolkodik a társam hangosan. - Mintha olvastam volna egy rituáléról , amihez kifejezetten ez kell. Ó , a kénköves pokol hetvenhetedik bugyrára , hol is olvastam ?!
  
• Gyerünk vissza az asztalunkhoz és nézzünk utána – javaslom. - Doki te végeztél mielőtt én összeestem ?
  
• Persze. Tessék itt a jelentésem – nyújt át egy elég vékonyka aktát.
  
• Kössz Syl – veszem át tőle. - Este ?
  
• Persze , 8 – ra ott leszek. Sziasztok.